Eltelik két hét a pokol bugyrában. Két végtelenül hosszú hét, kábult 14 nap, 336 óra, de a hétvégék nem 24 órásak, az biztos. Legalább negyvennyolc.
Végtelenített Grace Klinika és egyéb sorozat-és muffin túladagolás, vagy az evés teljes hiánya vitte előrébb a perceket és órákat abban a világban, ahol nincs tér. Igen, a leghelyesebb kifejezés az állapotra: lebegés.
De történt valami: hazafelé a metrón hirtelen elöntött a méreg. És most nem a szomorúság miatt futott végig a könycsepp a szemüveg alól, hanem a harag miatt.
Hosszú idő óta először rohant meg az érzés: basszus, én ennél sokkal többet érdemlek! Sokkal több jár nekem, én ennél sokkal több vagyok.
Most nem azért lettem zabos, mert nem szeretnek. Az tragédia. Tragédia meg-és átélni. Ezúttal azért, mert egyszerre rohant meg az a sok bántás és sérelem, ami a múltban ért.
Ott zúgott a fejemben az összes kiabálás, az összes lélek-nyesegető, idegőrlő helyzet, és arra gondoltam: hogy jön valaki ahhoz, hogy ilyeneket mondjon nekem és így viselkedjen velem? (És én ezt miért hagytam, és hogyhogy ilyen sokáig?)
Meghallottam magamat is: "Én mikor beszélek veled így? Soha nem szólok hozzád így." Azt gondoltam, hogy a legrosszabb rész már lezajlott, de jött egy új, nem várt felvonás kezdődött: én szerettem jobban, vagy én szerettem...